Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Ki éri meg?

Ahogy a testet itt felejtő lélek
a túlvilág kapujában vár, de hiába,
és bolyong, mint kopár vidéken az üresség.
Talán egy rossz álom, ami rátelepül a világra.

Még a szürkeség is úgy elveszett,
mint hideg lehelet a csontjaink között.
Gyászos a sok sötét alak
a messzi horizont mögött.

Csak a varjak kárognak köröttünk,
összegyűlnek a bezárt házak között,
mind többen és többen vannak, és mint
fekete gondolatok, köröznek a fejünk fölött.

Fagyott végtagjaink kopognak
hangosan a néma utcákon át,
és mi fogcsikorgatva hallgatjuk
ezt a rosszul megírt szimfóniát.

Úgy, mintha ezernyi jégcsap csüngne,
a madarak dallama az ágak közé szorult,
az emberek szája is összezárult,
és a fáradtság egymás vállára borult.

Az elkopott remény lassan elindul
valahová, egy másik világba megy,
magával cipeli a rejtélyt,
hogy a tavaszt vajon ki éri meg…