Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Felemás

Ahogy a világ nyomul beléd,
úgy tűnik el a sok hideg,
furcsa kép, az agy belép
és tekervényei közt
elvész a képzelet és a valóság,
de nem jön annyi jóság,
hogy elűzze a sok poklot.
Porból összeállt emberek
újra belépnek
és a túlvilág életet lopkod.
Pár percet csak vagy egy éjszakát,
És elporladnak újra
ahogy megérzik a fény szagát.

 

Az idegszálak között
ott áll lesben, megbújva
a sok gondolat,
amiknek már nem szab gátat
a sötétség se az álom,
és úgy néz ki, fontosak.
De talán ez csak egy érzés.
Mint mikor a nyíl elszáll,
és még rezeg az ideg,
minden érzék úgy feszül.
De a mozdulatot pókháló köti gúzsba
vagy dermeszti a hideg.

 

A nyugalom szétfeszít belül,
és jólesik a süket némaság,
ahogy a bizonytalanság kötelén
a levegőbe kapaszkodva lépkedsz.
De mindent megzavar a külvilág.
A zuhanás sosem nem fáj,
csak repülsz a föld felett,
nincs súlya gondolatoknak,
nincs ereje a tetteknek,
talán bánt, hogy egyszer vége lesz.
A magadba zárt magányhoz
görcsösen kapaszkodsz,
bár színes képek fognak közre,
de szürke ruhádhoz ragaszkodsz.

 

Úgy taszít magától minden
mint mágnest két pólusa.
Kapaszkodik a magány
nyakadon csüng, mint a lián,
némán sikolt a fájdalom kórusa.
Ahogy indái húsba vágnak,
megreped az élet valahol,
a résen át tűnik el a föld,
a mozdulat lassan araszol.
Valaki van belül és ajtó után kutat,
Rég volt már mikor elindult,
fáradtan leül egy csöndes zugban,
egy sós csepp tör magának utat.