Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Eső

Állok az ablaknál.
Már egy órája esik.
Isten tudja, már melyik
térben és időben vagyok,
nem látok házat, se alakot.
Lassan elfolyt a világ,
s én nézem, hogy alakul át,
a cseppek hogyan gurulnak.
Először mint sok apró gyöngy,
ahogy fájdalom miatt a könny,
úgy gördültek lefelé,
függönyt húzva az ablak elé.
Sok apró ponttal festve,
mint egy impresszionista ecsetje.
De az idő nem elégszik meg ennyivel,
ahogy lázas embert az izzadság kiver,
már cseppek milliói folynak,
a fejemben hangosan kopognak.
Ahogy csapódnak az üvegen,
szürkére mossák íriszem,
egyszínűvé téve a világot,
mint egy zavaró nagy hályog.
A házak piros tetejét,
a növények élénk zöld színét,az emberek tarka forgatagát
egy masszává gyúrja át,
és az átázott üvegen szétkeni,
Az ablakon pedig lecsurognak a világ színei.