Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Az Isten áldja meg!

Az Isten áldja meg!
Halkan motyogta,                        
Mikor egy arra járó
Kezébe nyomta
Pár forintját.
A pékség előtt topogott,
Pénzt és néhány falatot
kért. Egy kis kenyeret
Vagy süteményt… azt vegyenek!

 

Az Isten áldja meg!
Mondta csöndben nekem is,
Mikor az üzletből kimentem,
Mikor a kenyeret a kezébe tettem.
Nem is kenyér volt,                                                                                                        
Túrós bukta tán.
Régen nekem is sütött ilyet az anyám.
Ráncos, szőrös arcát felém fordította,
Tekintetében volt nyomorúságos sorsa.

 

De az Isten áldja meg!

Egy ember hogyan kerül ide?
Pár forintba, pár kiflibe
Kerül egy élet?
A méltóság semmivé lett?
Biztos nem ilyen életről álmodott,
Hogy majd egyszer az utcasarkon ácsorog.
Milyen szégyen, hogy annyi se jut neki…
Napjait kéregetéssel kell tölteni.

 

De az Isten áldja meg!

Tudom, van szegény, van gazdag,
De nem tudom, az Isten mit akarhat,
Mikor ezt az öreget az utcára veti.
Kiszolgáltatottság, ami jutott neki.
Fejében még fiatal, jobb élete talán,
De hajlott hátát a pékség jó illatú falán
Pihentetve, az emberek könyörületére várva,
Koldulni kell azt, ami neki járna.

 

Ide kevés egy szelet kenyér,
Mert holnap is ott az a kinyújtott tenyér.
Remélem, holnap is sok ember látja meg,
És lesz kinek mondania:
Az Isten áldja meg!