Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Nem mondhatom, hogy fényképezőgéppel a kezemben születtem. Reklámmal foglalkoztam és a munkám miatt kezdtem el fotózni. Aztán jöttek az utazások közbeni képek, és persze az elmaradhatatlan családi sorozatok. Mindig megdicsérték a fotóimat, de gondoltam persze, hogy tetszik barátnőmnek, aki mindig mindenkit fej nélkül örökít meg, és persze, hogy tetszik azoknak, akik közel állnak hozzám, netán még szeretnek is.

Később olyan emberektől is kaptam véleményt és biztatást, akiket a fotós szakma mestereiként ismerünk, és akiknek véleménye sokat jelentett számomra.

Ha belenézel egy fényképezőgépbe, a világ egy kis szeletét látod. Mikor megnézed az elkészült képet, látnod kell az egész világot.

Minden fotóban belefagy egy pillanat. Ez a pillanat a megismételhetetlenségével mutatja meg azt a változást, ami körülvesz minket.

A kép lesz a „mihezképest”, a kiindulópont, amihez viszonyíthatjuk az utána történő dolgokat.

Számomra a vers is, egy-egy kép, csak a megjelenési módja más. Bennem sokszor kapcsolódik össze a kettő, ezért van sok képem mellett vers is, ami nem egy leírás, hanem fotó által kiváltott gondolatok, érzések.

vizjel_b.jpg